William Shakespeare: Lear király

Lear királynak, Britannia királyának három lánya volt: Goneril, Alban herceg felesége; Regan, Cornwall herceg felesége, és Cordelia, aki még lány volt, s Franciaország királya és Burgundia fejedelme vetélkedett a szerelméért, éppen ezért ez idő szerint mindketten Lear király udvarában tartózkodtak.

Az öreg király nyolcvanéves is elmúlt már, megviselte a kor, meg a kormányzás fáradalma, és elhatározta, hogy többé nem vesz részt az államügyekben, hanem minden gondot és bajt ifjabb erőknek ad át, hogy ideje maradjon felkészülni a halálra, amely már nem lehet nagyon messze. E szándékkal hívatta magához három lányát, mert az ő ajkukról akarta megtudni, melyikük szereti őt legjobban, s királyságát olyan arányban akarta szétosztani közöttük, ahogyan a szeretetük megérdemli.

Goneril, a legidősebb kijelentette, jobban szereti apját, mint kimondható, drágább előtte, mint szeme világa, drágább, mint az élet és a szabadság, és elmondott még egy sereg ilyen fogadkozást, csupa olyasmit, amit könnyű színlelni, ha nincs mögötte igazi szeretet, csak néhány magabiztosan kiejtett szó kell hozzá. A király gyönyörűséggel hallgatta, amint lánya maga biztosította őt szeretetéről, mert azt hitte, hogy valóban szívéből jött, s apai gyöngédségének rohamában rá és férjére ruházta hatalmas királyságának egyharmadát.

Aztán második lányát szólította, és megkérdezte tőle, mi mondanivalója van. Regant ugyanabból a kongó ércből gyúrták, mint nővérét, vallomása egy jottával sem maradt el az előző mögött, hanem kijelentette, hogy amit a nővére szólt, az mind semmi ahhoz a szeretethez képest, amellyel ő viseltetik őfelsége iránt, és minden más örömöt halottnak talál, olyan gyönyörűséget okoz neki az, ahogy drága apját és királyát szereti.

Lear király áldotta az eget, hogy ilyen gyöngéd szívű gyermekekkel ajándékozta meg, s Regan tetszetős bizonygatásai után nem tehetett egyebet, mint hogy őt és férjét megajándékozza királyságának egyharmadával, mely kiterjedésre felért azzal a résszel, amelyet már odaadott Gonerilnak.

Aztán legkisebb lányához, Cordeliához fordult, legvégső örömének nevezte, és megkérdezte tőle, mit tud hát ő mondani, mert bizonyosra vette, hogy majd Cordelia is ugyanolyan szeretetteljes szavakkal örvendezteti meg, amilyeneket nővérei elmondtak, sőt úgy gondolta, Cordelia kifejezései majd annyival túláradóbbak lesznek a két idősebb nővér szavainál, amennyivel ő is mindig jobban kegyelte, becézte Cordeliát a másik kettőnél. De Cordelia megcsömörlött testvérei hízelgésétől, tudta, hogy egészen más van a szívükben, mint az ajkukon, látta, hogy mézes-mázos szavaiknak nincs egyéb célja, mint kicsalni az öreg királytól tartományait, hogy ők és férjeik még apjuk életében uralkodhassanak – ezért nem felelt egyebet, csak hogy őfelségét kötelességéhez képest szereti, sem jobban, sem kevésbé.

A királyt felháborította kedvenc lányának ez a látszólagos hálátlansága, s azt kívánta tőle, fontolja meg beszédét, jobbítsa szavait, nehogy szerencséjét megrontsa.

Cordelia erre elmondta apjának, hogy apját látja benne, aki fölnevelte és szerette, ő pedig ezt a tartozást úgy rója le, amint illik és méltó: szereti, engedelmeskedik neki, és mindenek fölött tiszteli. De nem nyithatja száját olyan nagyzoló szavakra, mint nővérei, azt sem ígérheti neki, hogy senki mást ezen a világon nem szeret. Miért mentek férjhez nénjei, ha azt mondják, hogy csak apjukat szeretik? ő, ha egykor tán férjhez menne, akkor azé lesz majd a fél szerelme, gondja és tartozása, akivel jegyet váltott; úgy, mint nénjei, hogy csupán atyját szeresse – férjhez sem megy.

Cordelia komolyan szerette öreg apját, majdnem olyan túlzóan, mint ahogyan nővérei állították magukról, és ezt nyíltan meg is mondta volna bármikor máskor lányhoz illőbb, szeretőbb szavakkal, mindezek nélkül a fenntartások nélkül, amelyek valóban kissé hálátlanul csengtek; de nővéreinek ravaszul hízelgő szavai után, amikor látta, milyen szertelen jutalmat nyertek ezekkel a hízelgésekkel, úgy gondolta, az a legillőbb eljárás, hogy hallgat és szeret. Ez felülemeli érzelmeit a számítás gyanúján, s tanúságot tesz arról, hogy ő is szeret, de nem a nyereségért, s minél kevésbé mutatós a fogadkozása, mint nővéreié, annál igazabb és őszintébb.

Ez a nyílt beszéd, amit Lear király büszkeségnek nevezett, annyira felbőszítette az öreg uralkodót – aki mindenkor, még élete delén is sokszor volt szeszélyes és indulatos, most pedig az aggkori gyermetegség annyira elhomályosította értelmét, hogy nem tudta megkülönböztetni az igazságot a hízelgéstől, sem pedig a tarkára festett beszédet a szívből jövő szavaktól –, hogy sértődött dühében visszavonta királyságának megmaradt és Cordelia részére fenntartott harmadát, elvette tőle, és egyenlő arányban felosztotta a két idősebb nővér és férjeik, Alban és Cornwall herceg között. Ezeket magához szólította, s valamennyi udvari emberének színe előtt fejedelmi koronát adományozott nekik, s kettejükre ruházott minden jövedelmet, uralkodást és végrehajtó hatalmat, ő maga csak a király nevét tartotta meg, egyébként lemondott királyságról, de azzal a kikötéssel, hogy megtart magának kíséretül száz lovagot, és ezekkel együtt havonta felváltva két lánya palotájában kap ellátást.

Királyságának e fonák felosztása – melyet csöppet sem a józan ész tanácsolt, hanem sokkal inkább a szenvedély – egész udvarát álmélkodással és szorongással töltötte el, de senkinek sem volt bátorsága ahhoz, hogy odaálljon a király és fellobbant haragja közé, csak Kent gróf szólt egy jó szót Cordeliáért, erre azonban a szenvedélyes Lear király halálbüntetés terhe mellett megtiltotta neki, hogy beszéljen, de a jó Kentet nem lehetett elriasztani. Mindig hűséges volt Lear királyhoz, akit tisztelt, mint uralkodóját, szeretett, mint az édesapját, s úgy követett, mint mesterét; életét eddig is csak zálognak tartotta a király ellenségei számára, s kockára merte tenni, amikor Lear király megmentéséről volt szó. És most, amikor Lear király volt legnagyobb ellensége önmagának, a királynak ez a hűséges szolgája most sem feledkezett meg régi elveiről, hanem férfiasan szembeszállt Lear királlyal, hogy jót tegyen vele, és csak azért volt hozzá udvariatlan, mert Lear király elvesztette az eszét. Leghűségesebb tanácsosa volt a királynak az elmúlt időkben, és most is azért könyörgött neki, lásson jobban, engedje, hogy ő legyen a szeme világa, kövesse az ő tanácsát, mint ahogy már sok nehéz ügyben megtette és hozza helyre tüstént legjobb belátása szerint ezt az undok elhirtelenkedést, mert életét teszi rá, hogy Lear király ifjabb lánya nem szereti őt kevésbé, s nem is mind léha szív, kinek halk szózatát a puszta padló vissza nem veri. Amikor a hatalom a hízelkedésnek bókol, ott a becsület nyíltsággal tartozik. Ami pedig Lear király fenyegetését illeti, mit is árthat az neki, akinek élete amúgyis a király szolgálatára áll? Semmilyen fenyegetés nem tarthatja vissza a kötelességet attól, hogy szót emeljen.

A derék Kent gróf független becsületessége csak még jobban felszította a király haragját, és mint az őrjöngő beteg, aki megöli orvosát, és halálos nyavalyáját szereti, száműzte hűséges szolgáját, s csak öt napot adott neki arra, hogy megtegye előkészületeit az utazásra, mert ha a hatodik napon gyűlölt személyét a brit királyságban megtalálják, ez a perc a halála lesz. Kent pedig elbúcsúzott a királytól, és azt mondta, hogyha a király jobbnak látja így viselkedni, akkor száműzetés volna otthon maradnia. Mielőtt elment, az istenek oltalmába ajánlotta Cordeliát, a drága szűzet, aki olyan jogosan érzett, és olyan bölcsen beszélt, s csak azt kívánta, hogy a két idősebb nővér nagyhangú beszédeinek megfeleljenek a szeretet tettei, aztán elindult, amint mondta, hogy öreg lábakkal új országba menjen.

Erre aztán beszólították Franciaország királyát és Burgundia fejedelmét, hogy meghallják Lear király elhatározását legkisebb lánya felől, és tudassák, továbbra is kérik-e még Cordelia kezét, most, amikor elvesztette apja kegyét, és nincs semmi vagyona, ami ajánlaná, csak saját személye. Burgundia fejedelme elállt a házasságtól, nem volt hajlandó feleségül venni ilyen feltétellel, de a francia király, amikor megtudta, miféle hiba miatt vesztette el Cordelia apjának szeretetét, hogy csak természetének lassúsága miatt, mert nem volt képes nyelvét olyan hízelgésre fogni, mint nővérei –, kézenfogta a fiatal lányt, kijelentette, hogy erénye olyan hozomány, mely többet ér egy királyságnál, kérte Cordeliát, búcsúzzon el nővéreitől és apjától – akármilyen szeretetlen is volt az apja –, és jöjjön vele, legyen az ő hitvese és a szép Franciaország királynője, mert szebb tartományok fölött uralkodhatik, mint nővérei. Burgundia fejedelmét megvetésében »vizes hercegnek« nevezte, mert szerelme az ifjú hajadon iránt perc alatt úgy elfolyt, mintha víz lett volna.

Cordelia aztán könnyes szemmel búcsúzott el nővéreitől, s arra kérte őket, szeressék nagyon apjukat, s váltsák be fogadkozásukat, ők azonban mérgesen azt felelték, ne írjon nekik elő semmit, ők ismerik kötelességüket, hanem járjon ura kedvében, ki – mint ahogy gúnyosan kifejezték magukat – a szerencse kolduskenyeréhez juttatta. Cordelia elindult, nehéz szívvel, mert ismerte nővéreinek ravaszságát, és jobb kezekre szerette volna bízni apját, mint amilyenekben otthagyta.

Alighogy Cordelia elment, nővéreinek ördögi hajlamai kezdtek valódi színükben megmutatkozni. Még végére sem ért az első hónap, melyet Lear király megegyezésük szerint legidősebb lányánál, Gonerilnál akart tölteni, az öreg király kezdte észrevenni a különbséget az ígéret és a teljesítés között. Ez a nyomorult nő megkapott mindent, amit apja elajándékozhatott, a koronát is a fejéről, de most zúgolódni kezdett még a királyságának kis maradványai ellen is, melyeket a király fenntartott magának, mert képzelgésének tetszett az a gondolat, hogy még mindig király. Goneril látni sem bírta sem apját, sem apja száz lovagját. Valahányszor apjával találkozott, mindig összeráncolta szemöldökét, s ha az öregember beszélni szeretett volna vele, betegséget színlelt, vagy akármit, csak hogy látnia se kelljen apját. Nyilvánvaló volt, hogy apja öregkorát fölösleges tehernek érezte, kíséretét szükségtelen tékozlásnak. Nemcsak hogy most már ő maga sem igen fejezte ki kötelességét apja iránt, hanem példájáról, sőt talán titkos utasításaitól is felbuzdulva, még a szolgái is tüntetően elhanyagolták Lear királyt, és vagy nem voltak hajlandók parancsait teljesíteni, vagy még megvetőbben úgy tettek, mintha nem is hallanák. Lear királynak végül is észre kellett vennie, hogy lánya viselkedése megváltozott, de amennyire csak tudta, szemet hunyt ez előtt, mint ahogy az emberek általában nem szívesen hiszik el azokat a kellemetlen következményeket, amiket saját tévedésük és makacsságuk idézett elő.

Az igazi szeretetet és hűséget épp annyira nem lehet elidegeníteni, ha rosszul bánnak vele, mint amennyire az álnokságot és a szívtelenséget sem lehet kiengesztelni, ha jól bánnak vele. Ez nyilvánvalóan kitűnik a derék Kent gróf példájából: Lear király ugyan száműzte, és Kent életét kockáztatta, ha megtalálják Britanniában, mégis úgy döntött, hogy ott marad, és elvállal minden következményt, ameddig van rá lehetőség, hogy hasznára lehet urának, királyának. Ebből látható, milyen silány fortélyokra és alakoskodásokra szorul néha a szegény hűség, de semmit sem tekint alantasnak vagy méltatlannak, ha szolgálatot tehet ott, ahol kötelezettséget érez! Ez a derék gróf szolgának öltözött, levetett minden pompát és előkelőséget és felajánlotta szolgálatait a királynak, aki nem ismerte fel ebben az álruhában, megtetszett neki az ismeretlen szolga válaszainak nyíltsága, vagyis inkább az a nyerseség, amelyet a király iránt tanúsított. Ez a nyerseség egészen más volt, mint az a sima, olajos hízelgés, amelytől Lear királynak épp elég oka volt megundorodnia, minthogy láthatta lányainál, mi jár együtt ezzel a hízelgéssel. Az alkut hamar megkötötték, Lear szolgálatába fogadta Kentet Caius néven – mert most így nevezte magát –, és nem is gyanította, hogy ez a szolga az ő hajdani legkedvesebb embere, a hatalmas és előkelő Kent gróf.

Ez a Caius hamarosan módot talált arra, hogy megmutassa hűségét és szeretetét királyi ura iránt, mert amikor Goneril udvarmestere még aznap tiszteletlen volt Lear királyhoz, s szemtelenül fintorgott rá és pimaszul válaszolt, amire kétségkívül titkon úrnője is bátorította –, Caius nem tudta elviselni, hogy ilyen nyilvánosan megsértsék a király felségét, nem sokat teketóriázott, hanem gáncsot vetett neki, és a modortalan szolgát berakta a kutyaólba, Lear király pedig e barátságos szolgálatáért egyre inkább megszerette.

De nem Kent volt Lear király egyedüli barátja. A maga helyzetének megfelelően, s amennyire ilyen jelentéktelen személyiség kimutathatja szeretetét, a szegény udvari bolond, azaz tréfacsináló, aki a palotában lakott, ameddig Lear királynak volt palotája, mert abban az időben az volt a szokás, hogy királyok és magasrangú személyiségek bolondot tartottak, legalábbis így nevezték, hogy komoly ügyeik után elmulattassa őket – szóval ez a szegény bolond ragaszkodott Lear királyhoz azután is, hogy elajándékozta a koronáját, s szellemes mondásaival ébren tartotta a király jókedvét, bár nem állhatta meg, hogy néha tréfát ne űzzön urából, amiért olyan oktalan volt, hogy odaadta koronáját és mindenét lányainak. Ilyenkor aztán, mint ahogy rímelgetve kifejezte magát:

Szilaj gyönyörtől sírtak ők,
Én dallék a bánat miatt,
Hogy ily király e bohók között
Bújóskát játszogat.*

Ez a becsületes bolond bőviben volt az ilyen kusza mondásoknak, daltöredékeknek, és magának Gonerilnak a jelenlétében is sok keserű gúnyban, elevenbe vágó tréfában öntötte ki szívét. Így például egyszer a királyt az ökörszemhez hasonlította, amelyik a kakukkfiókát mindaddig táplálja, míg végre az szegény fejét bekapja és megeszi. Azt is mondta, hogy a szamár bezzeg megérzi, mikor a szekér húzza a lovat – azt akarta ezzel mondani, hogy Lear király lányai, akiknek hátul kellene járniuk, most apjuk elé kerültek –, s hogy Lear király nem Lear király többé, hanem csak Lear király árnyéka. Ezért a szabadszájúságáért aztán egyszer-kétszer meg is fenyegették azzal, hogy megkorbácsolják. Lear király persze most már kezdte észrevenni a hidegséget és tisztelethiányt, de ennek a hiszékeny, elvakult apának nemcsak ezt kellett elszenvednie méltatlan lányától: Goneril most már nyíltan megmondta neki, hogy apját mindaddig nem látja szívesen palotájában, ameddig az öreg király ragaszkodik hozzá, hogy száz lovagból álló kíséretet tartson, mert ez a kíséret fölösleges fényűzés, csak arra jó, hogy ricsajjal és lakomázással töltse be az ő udvarát; ezért arra kérte apját, csökkentse kíséretének számát, ne tartson maga mellett csak öreg embereket, olyanokat, mint ő maga, akik illenek vénségéhez.

Lear király eleinte nem akart hinni szemének és fülének, nem tudta elhinni, hogy saját lánya beszél hozzá ilyen szívtelenül. Nem tudta elhinni, hogy lánya, aki koronát kapott tőle, most kíséretét igyekszik megcsonkítani, és sajnálja tőle azt a tiszteletet, ami megilleti öreg korát. De amikor Goneril továbbra is megfeledkezett kötelességéről, és ragaszkodott kéréséhez, az öregember olyan haragra gerjedt, hogy átkozott sárkánynak nevezte, azt mondta róla, hogy hazudik, és valóban hazudott is, mert a száz lovag csupa válogatott viselkedésű, ritka jellemű férfi volt, értették tisztük minden részletét, s egyáltalában nem volt szokásuk a ricsajozás és lakomázás, ahogy Goneril mondta. Megparancsolta továbbá, nyergeljék fel lovait, mert száz lovagjával együtt másik lányához, Reganhoz akar menni; aztán a hálátlanságról beszélt, erről a márványszemű ördögről, amely ha gyermekben lakik, utálatosabb a tenger szörnyénél. És elátkozta legidősebb lányát, Gonerilt, hogy hallani is rettenetes volt: azt kívánta, sohase legyen gyermeke, vagy ha lesz, hát azért éljen, hogy visszafizesse anyjának azt a gúny és megvetést, amit Goneril tanúsított apja iránt, hadd érezze, hogyha az ember gyereke hálátlan, az élesebben fáj, mint a kígyó foga. Goneril férje, Alban herceg mentegetőzni kezdett, nehogy Lear király azt hihesse, neki is része van ebben a gonoszságban, de Lear király végig sem hallgatta, hanem dühében megnyergeltette lovait, s kíséretével együtt elindult Regannak, másik lányának palotája felé. És Lear király azt gondolta magában, milyen kicsinek látszik most Cordelia hibája – ha ugyan hiba – testvére bűnéhez képest, és erre sírni kezdett, aztán meg elszégyellte magát, hogy olyan teremtmény, mint Goneril, annyira megrendítette férfiasságát, hogy megríkatta.

Regan és férje pompázó udvartartás közepette éltek palotájukban, és Lear király előre küldte szolgáját, Caiust, egy levéllel a lányához, hogy készüljön fel a fogadására, ő maga pedig kíséretével követte Caiust. De úgy látszik, Goneril megelőzte atyját, ő is levelet küldött Regannak, apját szeszélyességgel és mogorvasággal vádolta, s azt tanácsolta testvérének, ne is fogadja be apjukat olyan nagy kísérettel, amilyet magával hoz. Ez a futár egyidőben érkezett Caiusszal, találkozott is vele, és ki más volt, mint Caius régi ellensége, az udvarmester, akit Caius az ólba vágott, amiért pimaszul viselkedett Lear királlyal. Caius nem állhatta ennek a fickónak a tekintetét, gyanította is, hogy mi járatban van, ezért elkezdte gúnyolni és ki is hívta párbajra, s amikor ezt a fickó visszautasította, Caius becsületes indulatának hevében alaposan megverte, amit ilyen bajkeverő és gonosz üzenetek hordozója meg is érdemelt. Ez azonban eljutott Regannak és férjének fülébe, s elrendelték, hogy Caiust kalodába zárják, bár apjuknak, a királynak volt a követe, s mint ilyennek, joga volt a legnagyobb tisztelethez. Így aztán, amikor a király belépett a kastélyba, a legelső, akit meglátott, hűséges szolgája, Caius volt, amint éppen e gyalázatos helyzetben ült.

Ez persze rossz előjele volt a rá váró fogadtatásnak, de még rosszabb is következett, amikor lánya és veje után érdeklődött, s azt mondták neki, hogy a herceg és felesége egész éjjel utazott, ezért nem fogadhatják apjukat, és amikor végül Lear király határozottan és dühösen ragaszkodott hozzá, hogy látni akarja őket, kijöttek üdvözlésére, de ki mást látott társaságukban, mint a gyűlölt Gonerilt, aki eljött, hogy elmondja saját történetét, és testvérét atyjuk, a király ellen uszítsa.

Ez a látvány nagyon felizgatta az öreg embert, s méginkább az, hogy Regan kézen fogta Gonerilt, mire Lear király megkérdezte Gonerilt, nem szégyelli-e magát, ha apjának fehér szakállára tekint? Regan azonban azt tanácsolta apjának, menjen haza Gonerillal, éljen nála békében, bocsássa el fele kíséretét és kérjen bocsánatot Goneriltól, mert ő már öreg, nincs benne kellő megfontoltság, ezért szükséges, hogy olyanok vezessék és kormányozzák, akik megfontoltabbak nála. Lear király azt felelte, hogy fonák dolog volna, ha térdre kellene borulnia, és saját lányához könyörögnie táplálékért és ruháért, elsorolta érveit az ilyen természetellenes függőséggel szemben, s kijelentette: eltökélt szándéka, hogy sohasem tér vissza Gonerilhoz, hanem ittmarad Regannál száz lovagjával együtt, mert – úgy mondta – Regan nem felejtette el fél országát, amit jegydíjul adott neki, hiszen az ő tekintete nem olyan vad, mint Gonerilé, hanem szelíd és kedves. Azt is mondta, mintsem hogy visszatérjen Gonerilhoz fele kíséretével, inkább átmegy Franciaországba, és valamilyen nyomorult évdíjat kér a francia királytól, aki legkisebb lányát feleségül vette minden hozomány nélkül.

De csalódott, ha szeretőbb bánásmódot várt Regantól, mint amilyet Goneril részéről tapasztalt. Mintha csak felül akarná múlni nővérének gyermeki hálátlanságát, kijelentette Regan, hogy úgy gondolja: ötven lovag is túl sok ahhoz, hogy Lear királyt szolgálják – huszonöt is elegendő. Ekkor Lear király szinte megtört szívvel fordult Gonerilhoz, s azt mondta, hogy vele megy, mert hiszen az ő ötvene kétszerte huszonöt, s így szeretete is kétannyi, mint Regané. De erre meg Goneril szabadkozott, és azt mondta, mi szükség, hogy huszonöt is kísérje? Vagy tíz? Vagy akár öt? Ha egyszer az ő szolgái vagy húga szolgái is ápolhatják? Így ez a két gonosz lány szinte versengett egymással, melyikük tud kegyetlenebb lenni öreg apjukhoz, aki olyan jó volt hozzájuk, apránként meg akarták őt fosztani egész kíséretétől s mindattól a tisztelettől – elég kevés maradt neki, aki valaha egy királyság fölött uralkodott –, amit meghagytak neki annak jeléül, hogy valaha király volt! Persze a ragyogó kíséret nem fontos a boldogsághoz, de királyból koldussá lenni, millióknak parancsolni, azután egy szál kísérő nélkül maradni – nehéz változás; és nem is annyira az hasított ennek a szegény királynak a szívébe, hogy mit fog szenvedni kíséret nélkül, mint inkább lányainak az a hálátlansága, hogy megtagadják tőle a kíséretet. Annyira, hogy a két nővér szeretetlensége és az a gyötrelem, hogy olyan ostobán szétosztott egy királyságot – kezdte megzavarni ép eszét, és mialatt beszélt, maga sem tudta mit, bosszút esküdött e természetből kivetkezett banyák ellen, mégpedig olyan példás bosszút, amitől megretten az egész föld.

Miközben így elhalmozta őket üres fenyegetésekkel, amiket gyönge karja sohasem tudott volna beváltani, leszállt az éj mennydörgő viharral, villámmal és esővel, és mert lányai továbbra is kitartottak elhatározásuk mellett, hogy nem engedik be kíséretét, Lear király előparancsolta lovait, és inkább nézett szembe a szabad ég alatt a vihar dühöngésével, mint hogy egy födél alatt maradjon ezekkel a hálátlan lányokkal. Azok pedig azt mondták, hogyha akaratos emberek maguk okoznak bajt maguknak, ez az ő igazságos büntetésük, eltűrték, hogy apjuk ilyen állapotban elmenjen, s nyugodtan bezárták mögötte a kaput.

Vad szél fújt, az eső és vihar növekedett, amikor az öreg ember elrohant, hogy megküzdjön az elemekkel, mert azok sem olyan durvák, mint lányainak gonoszsága. Körös-körül sok mérföldnyire alig akadt egy bokor, s itt a pusztán, szemben a vihar dühével a sötét éjszakában, bolyongott Lear király, és dacolt a széllel és mennydörgéssel; rászólt a szélre, hogy fújja be a földet a tengerbe, vagy dagassza meg a tenger hullámait, amíg elárasztják a földet, és nyoma sem marad annak a hálátlan állatnak, ami az ember. Az öreg királynak már nem volt más társa, csak a szegény bolond, aki még mindig vele maradt, és vidám ötleteivel igyekezett tréfát űzni a balsorsból, azt mondta, hogy pajkos egy éjszaka az úszásra, s a király jobban tenné, ha bemenne és lánya áldását kérné:

Kinek csak egy kis esze van,
Ejh-hajh, mi annak zápor s szél!
Elégli sorsát, mert eső,
Az napról napra esdegél*

és esküdözött, derék egy éjszaka ez ahhoz, hogy lehűtse egy úrhölgy büszkeségét.

Ilyen szegényes kíséretben volt ez a hajdan nagy uralkodó, amikor rátalált örökké hű szolgája, a most Caiusszá változott, derék Kent gróf, aki mindig nyomon követte, bár a király nem ismerte fel, hogy ő a gróf. Így szólt Lear királyhoz:

– Ó, uram, te vagy? Kik az éjszakát kedvelik, nem kedvelnének ilyen éjszakát. Ez a szörnyű vihar búvóhelyükre űzte a vadállatokat. Az ember alkata nem bír meg ennyi kínt és rémülést.

De Lear király rápirított Kentre, és azt mondta, hogy ahol nagyobb betegség fészkel, ott a kisebb alig érezhető. Ahol nyugodt a lélek, kényes ott a test, de az ő lelkében a fergeteg minden érzetet elvett érzékeitől, kivéve azt, ami ott szorul szívében. Aztán a gyermeki hálátlanságról beszélt, s azt mondta, olyan ez, mintha a száj megmarná a kezet, amiért táplálékot ad neki, mert a gyermeknek a szülő jelenti a kezet, a táplálékot és egyáltalában mindent.

De a derék Caius kitartott kérései mellett, hogy a király ne maradjon kint a szabad ég alatt, és végül is rábeszélte őt, térjen be a pusztán egy kis nyomorult kunyhóba. A bolond lépett be elsőnek, de rémüldözve visszahőkölt, és azt mondta, hogy kísértetet látott. Mikor a kunyhót megvizsgálták, kiderült, hogy ez a kísértet nem más, csak egy szegény őrült koldus, aki ebbe az elhagyott kunyhóba mászott menedékért, s ördögökről beszélt, ezzel ijesztette meg a bolondot. Azok közül a szegény holdkórosok közül való volt, akik vagy tébolyultak, vagy úgy tesznek, mintha azok volnának, mert ezzel több irgalmat csikarhatnak ki a szánakozó falusi emberekből. Bejárják a vidéket, szegény Tamásnak nevezgetik magukat, azt szokták mondani: »ki ad valamit szegény Tamásnak?« –, és tűket, szögeket és rozmaringtöviseket szúrnak karjukba, hogy véreztessék. Ilyen ijesztő dolgokkal, részint imákkal, részint eszelős átkokkal hatják meg vagy ijesztik meg a rudatlan falusiakat, akik aztán alamizsnát adnak nekik. Ilyesféle volt ez a szegény fickó is, és amikor a király meglátta őt ilyen nyomorult állapotban – egyéb sem takarta meztelenségét, csak egy vászondarab az ágyékán –, meg volt róla győződve, hogy ez a fickó is valamilyen apa, aki mindenét odaadta lányainak és ilyen állapotra jutott, mert úgy gondolta, egyéb sem hozhat valakit ilyen nyomorult helyzetbe, csak az, ha gonoszak a lányai.

Ebből és sok más ilyen zavaros beszédből a jó Caius egyszerre világosan látta, hogy Lear király elvesztette ép eszét, és lányainak rossz bánásmódja valóban megtébolyította. Most aztán az érdemes Kent gróf hűsége sokkal fontosabb szolgálatokban is megmutatkozhatott, mint amikre eddig alkalma nyílt. A király néhány rendíthetetlen hívének segítségével ugyanis királyi urának személyét virradatkor Dover várába szállították, mert neki, Kent grófnak leginkább itt voltak barátai, itt nyomott a latban legtöbbet a szava; ő maga pedig hajóra szállt Franciaország felé, Cordelia udvarába sietett, s ott olyan megható szavakkal adta elő Cordeliának királyi apja szánalmas helyzetét, és olyan élénk színekkel ecsetelte nővérei embertelenségét, hogy ez a jó és gyöngéd lány könnyezve kérlelte férjét, a királyt, engedje meg neki, hogy hajóra szálljon Anglia felé, és adjon neki elegendő katonát ahhoz, hogy leverje ezeket a kegyeden lányokat és férjeiket, és újra trónjára helyezhesse apját, az öreg királyt. Férje teljesítette kérését, ő pedig elindult, és királyi hadseregével Doverben partraszállt.

Lear királynak sikerült elszöknie őreitől, akiket a jó Kent gróf rendelt mellé, hogy gondot viseljenek rá tébolyában. Néhány ember Cordelia seregéből ráakadt, amint éppen Dover közelében bolyongott a mezőn, szánalmas állapotban, őrjöngve, magában hangosan dalolva, koronával a fején, amit ő maga font magának szalmából, csalánból és a búzamezőn szedett gizgazból. Cordelia szívből vágyódott rá, hogy meglássa apját, de az orvosok tanácsára elhalasztotta ezt a találkozást mindaddig, amíg alvással és gyógyfüvek hatásával nyugodtabb eszméletre nem térítik. Cordelia minden aranyát és ékszerét odaígérte ezeknek az ügyes orvosoknak, ha meggyógyítják a királyt, és segítségükkel Lear király csakhamar olyan állapotba jutott, hogy megláthatta lányát.

Megható látvány volt a találkozás az apa és lánya között; látni, hogyan küzdött az öreg királyban az öröm, hogy még egyszer megláthatja valaha legkedvesebb gyermekét, s a szégyen, hogy ebben a gyermeki jóságban éppen az részesíti őt, akit olyan kis hibáért tagadott ki. Ez a két szenvedély küzdött benne a betegség maradványaival, s ez néha annyira összezavarta félőrült agyát, hogy alig emlékezett rá, hol van, vagy ki az, aki olyan kedvesen csókolgatja őt, és szól hozzá, ilyenkor aztán arra kéne a körülötte állókat, ne nevessék ki, ha azt hiszi, hogy ez az úri hölgy az ő lánya, Cordelia. Aztán látni őt, amikor térdreborult, hogy bocsánatot kérjen lányától, ő pedig, a jóságos hölgy, szintén letérdelt, hogy áldást kérjen apjától, és azt mondta neki, nem illik hozzá, hogy térdeljen, az az ő kötelessége, mert hiszen ő Lear király lánya, az ő hű és igazi lánya, Cordelia! Aztán megcsókolta apját, hogy – így mondta – lecsókolja róla nővéreinek minden gonoszságát, és azt mondta róluk, szégyellhetik magukat, hogy öreg, fehérszakállú édesapjukat kiűzték a hideg éjszakába, amikor az ellenség kutyáját is, még ha meg is marta volna – ilyen szépen fejezte ki magát – tüze mellé bocsátotta volna olyan éjszakán. Aztán elmondta apjának, hogyan jött át Franciaországból azért, hogy segítséget hozzon neki, Lear király pedig azt felelte, hogy Cordeliának felejtenie kell, és meg kell bocsátania neki, mert ő már öreg és bohó, és azt sem tudja, mit cselekszik; Cordeliának bizonyára nagy oka volna arra, hogy ne szeresse őt, nővéreinek azonban semmi okuk sem volt erre. De Cordelia azt felelte, hogy neki sincs semmi oka, és nénjeinek sem volt.

Hagyjuk hát ezt az öreg királyt szerető és kötelességtudó lányának védelmében. Cordeliának és orvosainak végül is sikerült alvás és orvosságok segítségével nyugalomra hangolni a zavaros és kusza indulatokat, amelyeket másik két lányának kegyetlensége lelkében viharrá fokozott. Térjünk vissza ezekhez a kegyetlen lányokhoz, és mondjunk róluk is egy-két szót.

A hálátlanságnak e szörnyetegeitől, akik olyan álnokul viselkedtek saját öreg apjukkal, azoktól azt sem lehetett elvárni, hogy férjeikhez hívebbek lesznek. Hamar beleuntak abba, hogy akár látszólagosan is tiszteletet és szeretetet tanúsítsanak irántuk, és nyíltan kimutatták, hogy más férfi felé fordultak szerelmükkel. Véletlenül úgy esett, hogy bűnös szerelmük tárgya ugyanaz a személy volt, Edmund, az elhunyt Gloster gróf természetes fia. Árulásával sikerült neki kitúrni az örökségből és grófságból Edgar bátyját, a jogos örököst, és gonosz cselszövéseivel elérte, hogy most ő maga volt a gróf. Gonosz ember volt, méltó arra, hogy olyan gonosz teremtések szeressenek bele, mint Goneril és Regan. Amikor Cornwall herceg, Regan férje, éppen ebben az időben meghalt, Regan azonnal kinyilatkoztatta azt a szándékát, hogy férjhez megy Gloster grófhoz, ez viszont felébresztette nővérének féltékenységét – ez a gonosz gróf ugyanis különböző alkalmakkor neki éppúgy szerelmet vallott, mint Regannak. Goneril talált rá módot, hogy méreg segítségével eltegye nővérét láb alól, de ármányait leleplezték, s férje, Alban herceg börtönbe zárta ezért a tettéért is, meg azért is, mert fülébe jutott Regan bűnös szenvedélye a gróf iránt. Goneril a csalódott szerelemnek és haragnak hirtelen rohamában véget vetett saját életének. Így hát a mennyei igazságszolgáltatás végül is utolérte ezeket a gonosz lányokat.

Miközben mindenkinek a szeme ezen az eseményen csüngött, s megcsodálták azt az igazságszolgáltatást, amely megnyilvánult megérdemelt halálukban, ugyanezeket a szemeket hirtelen más látvány vonta el, hogy megcsodálják ugyanannak a hatalomnak rejtelmes útjait, a fiatal és erényes lánynak, Cordeliának mélabús sorsában – pedig úgy látszott, mintha az ő jótettei szerencsésebb véget érdemeltek volna. De szomorú igazság, hogy az ártatlanság és a jámborság nem mindig jár eredménnyel ezen a földön. Az a hadsereg, amit Goneril és Regan küldött ki a gonosz Gloster gróf parancsnoksága alatt, diadalt aratott, és Cordelia börtönben halt meg ennek az elvetemült grófnak az ármányai folytán, aki nem szívesen látta, hogy bárki is közte és a trón között áll. Így hát az ég ifjúkorában magához vette ezt az ártatlan hölgyet, miután a gyermeki kötelességtudás csodálatos példáját mutatta meg benne a világnak. Lear király nem sokkal élte túl kedves lánya halálát.

Mielőtt meghalt, a jó Kent gróf, aki mindig öreg ura mellett maradt, lányainak legelső méltatlanságától kezdve hanyatlásának e szomorú korszakáig – igyekezett megértetni vele, hogy ő ugyanaz, aki Caius név alatt követte, de Lear fájdalomtól megzavarodott agya ebben az időben már sehogyan sem tudta felfogni, hogyan lehetséges ez, és hogyan lehet Kent és Caius ugyanaz a személy; így hát Kent nem akarta fölöslegesen zavarni most már ilyen kimagyarázkodásokkal, s amikor Lear király hamarosan meghalt, a királynak ez a hűséges szolgája az öreg kortól is, meg öreg királyának meggyötrése fölött érzett bánatában is, rövidesen követte a sírba.

Hogyan érte utol az ég ítélete a gonosz Gloster grófot, akinek árulásait fölfedték, és őt magát párviadalban leszúrta fivére, a jogszerinti gróf; hogyan lépett Britannia trónjára Lear király halála után Goneril férje, Alban herceg, aki ártatlan volt Cordelia halálában, és sohasem bátorította feleségét apjával szemben elkövetett aljasságaira –, mindezt szükségtelen itt elmesélni. Lear király és három lánya meghalt, márpedig történetünk csak az ő sorsukkal foglalkozott.

(Vörösmarty Mihály fordítása)