Mesék

Jakob és Wilhelm Grimm: A halász meg a felesége

Élt egyszer valaha régen egy halász. Egy szerény kis kunyhóban lakott a tenger partján a feleségével. Minden áldott nap kiment halászni, kivetette a horgot, s várta, várta a halat. Egy szép napon megint ott horgászott a parton, bámult a szép tiszta vízbe, üldögélt a botja mellett, és türelmesen várt, egyre csak várt. Egyszerre csak megrándult a zsineg, lemerült a horog a mélybe, s ahogy a halász fölhúzta, egy nagy csuka tátogott rajta.

- Hallod-e, te halász - szólalt meg -, kérlek, hagyd meg az életemet, nem igazi csuka vagyok én, hanem elvarázsolt herceg. Mit használ neked, ha megölsz? Inkább dobj vissza a vízbe, hadd lubickoljak tovább.

- Menj csak az utadra - felelte a halász -, hogyan is bántanék egy csukát, amelyik beszélni tud?

Azzal vissza csusszantotta a halat a szép tiszta vízbe, fölszedelőzködött, és hazament a kunyhóba a feleségéhez.

- Mi az, ember, ma semmit nem fogtál? - kérdezte az asszony.

- Nem fogtam - felelte a halász -, csak egy csukát. Azt mondta elvarázsolt herceg, hát visszaengedtem a vízbe.

- És nem kívántál érte semmit tõle?

- Nem. Mit is kívántam volna?

- Ó, te szerencsétlen - korholta az asszony, - Nem látod, milyen utálatos mindig ebben a nyomorúságos kis kunyhóban lakni, büdös is, mocskos is: kívánhattál volna magadnak egy szép kis házat. Menj csak vissza a partra, hívd ki a vízbõl a csukát, mondd meg neki, szeretnénk egy szép kis házat; biztosan megadja.

- Ej, hagyd, anyjuk - mondta az ember -, mi a csodának mennék!

- Ugyan, ne tehetetlenkedjél! - zsörtölõdött a felesége. - Nem megfogtad? Nem elengedted? Neked köszönheti az életét; biztosan megadja, amit kérsz tõle. No, csak szedd a lábad, de hamar!

Az embernek nem nagyon akaródzott elmenni, de az asszonnyal sem volt kedve civakodni, hát kiballagott szép lassan a partra.

A víz zöld meg sárga volt, már nem olyan tiszta, mint az elõbb. A halász kiállt a szélére, és elkezdte:

Tiki-toka-terelõ,
csuka koma, jer elõ,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

Hát csak kidugja a fejét a csuka a vízbõl, s kérdi:

- No, mit akar hát?

- Azért rágja a fülemet - felelte a halász -, hogy ha egyszer megfogtalak miért nem kértem tõled valamit az életed fejében. Nem akar megmaradni a kunyhóban, mindenáron egy kis házat szeretne.

- No, csak menj haza, máris megvan - mondta a csuka.

Az ember hazament, s már nem a régi szegényes viskóban találta a feleségét.

Szép kis ház állt a kunyhó helyén, a kapu mellett kispad, azon üldögélt az asszony.

S ahogy meglátta az urát, elébe ment, kézen fogta, azt mondta: - Gyere csak be, nézz körül, mennyivel szebb most már nálunk!

Csinos pitvar meg takaros kis szoba volt a házban, a szobában egy-egy puha ágy mindegyiküknek, azonfelül konyha meg éléskamra, fölszerelve mindennel, ami csak kell, vasedénnyel, rézedénnyel, fehér porcelánnal. A ház mögött meg kis udvar, benne tyúk, kacsa, lábasjószág, a végében zöldségeskert, gyümölcsöskert.

- No, tetszik? - kérdezte az asszony.

- Tetszik bizony - mondta az ember -, sose kívánnék szebbet magunknak!

Hanem az asszony fölemelte a mutatóujját, úgy mondta: - Majd ezen még gondolkodunk!

Azzal jóízûen megvacsoráztak, utána pedig lefeküdtek, és aludtak egyfolytában reggelig.

Így ment ez egy-két hétig békességben. Hanem akkor egyszer csak azt mondta az asszony:

- Hallod-e, ember! Nagyon szûk nekünk ez a ház. Az udvar is kicsiny, a kert is aprócska; nagyobbat is adhatott volna a csuka. Szeretnék szép, tágas kõkastélyban lakni. Menj, keresd meg a csukát, kérd meg, ajándékozzon nekünk egy kastélyt.

- Asszony, asszony - korholta a halász -, épp elég nagy ez a ház, minek laknánk mi kastélyban?

- Ej - szólt rá az asszony -, menj csak, ha mondom! A csuka biztosan megadja.

- Nem úgy van, asszony! Most adott házat, hogyan háborgathatnám már megint? Még zokon venné.

De az asszony ráripakodott:

- Ne okvetetlenkedjél itt nekem; hanem eredj, ha mondom!

A halásznak nehéz lett a szíve, csak nem akart menni, s váltig azt hajtogatta magában: "Nincs ez rendjén" - de azért mégiscsak kiballagott. Ahogy a partra ért, látta: sûrû a víz, lila meg szürke meg sötétkék, nem olyan zöld és sárga, mint a múltkor; de azért még csendes volt. Megállt a szélén, rákezdte:

Tiki-toka-terelõ,
csuka koma, jer elõ,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.

- Haj - felelte a halász -, nagy kõkastélyban akar lakni!

- No, csak menj haza szépen, ott vár már az asszony a kastély kapujában.

A halász elindult, s egyszerre csak mit látott? Nagy kõpalota büszkélkedett a kis házuk helyén, a felesége meg fönn állt a lépcsõ tetején, és éppen be akart nyitni. Amint az urát meglátta, vidáman integetni kezdett neki, aztán kézen fogta, és azt mondta:

- Gyere csak, nézzük meg az új otthonunkat!

Hatalmas márványburkolatos csarnokba léptek. Szolgák serege várta ott õket; mélyen meghajoltak a gazdáik elõtt, és kitárták az ajtókat. Gyönyörûen tapétázott sima falak ragyogtak feléjük, a szobákban csupa aranyszék meg aranyasztal, és a mennyezetrõl sokágú kristálycsillárok függtek. Minden szobában, minden kamrában süppedõs szõnyegek; az asztalok meg csak úgy roskadoztak a legfinomabb ételektõl, legzamatosabb boroktól. A palota mögött tágas udvar húzódott, benne lóistálló, tehénistálló, pompás hintókkal rakott kocsiszín, az udvaron túl pedig fölséges kert a világ legszebb virágaival és legízesebb gyümölcseivel. Aztán csodálatos park, csak a hossza vagy fél mérföld, pázsitján, csalitosaiban õzek, szarvasok, nyulak szökelltek; egyszóval együtt volt itt minden, amit csak ember kívánhat.

- No, látod, hát nem szép ez? - kérdezte az asszony.

- Bizony, gyönyörû szép - felelte a férje -, most aztán már igazán nem kívánhatunk szebbet magunknak.

- Majd ezen még gondolkodunk - mondta a felesége. Elõbb alszunk rá egyet.

Azzal lefeküdtek.

Másnap az asszony ébredt korábban. Éppen megvirradt: ahogy az ágyból kitekintett, ott pompázott a szeme elõtt az egész vidék. Az ura még lustálkodott, nyújtózkodott, heverészett a finom ágyban, de az asszony oldalba lökte a könyökével.

- Kelj már fel, ember, kukkants csak ki az ablakon! Miért ne lehetne ez az egész gyönyörû ország a miénk? Eredj gyorsan a csukához, mondd meg neki, hogy királyné akarok lenni.

- Asszony, asszony - korholta a férje -, ugyan mi a csudának lennél te királyné? Én bizony nem akarok király lenni!

- Hát ha te nem akarsz, nem akarsz; de én királynõ leszek, megértetted?! - pattogott az asszony. - Egy-kettõ, siess a csukához, mondd meg neki, mit kívánok!

Szegény halász egészen nekikeseredett, hogy a felesége most meg már királynõ akar lenni. "Nincs ez rendjén" - dohogta magában, de szólni nem mert egy szót sem, mert hát tudta, hogy az asszonnyal nem tanácsos ujjat húzni. Így aztán akár tetszett neki, akár nem, csak kiballagott megint a tengerhez.

Kiért a partra, s ijedten látta, hogy a víz egészen feketésszürke, háborogva hányja a habját, és igen bûzlik. Azért mégiscsak odaállt a szélére, és elkezdte a mondókáját:

Tiki-toka-terelõ,
csuka koma, jer elõ,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.

- Haj - felelte a halász -, most meg királynõ akar lenni!

- No, csak menj haza szépen, máris az.

A jámbor embernek majd leesett az álla, amikor a kastélyuk helyén csipkés oromfalú, bástyás-tornyos várat talált. Silbak állt a kapu elõtt, az udvaron meg csak úgy nyüzsgött a sok katona, dobos meg trombitás. Belépett a házba: csupa arany, csupa márvány volt odabent minden, meg csupa pompás szõnyeg, csupa aranyos bojt. Trombita harsant, fölpattant a nagyterem ajtaja: a testõrség díszbe vágta magát, a hopmester hajbókolt, a halászné meg ott ült aranyos-gyémántos trónuson, fején aranykoronával, kezében drágaköves színarany jogarral. Jobbra is, balra is hat-hat szépséges leányzó állt mellette, szép sorjában úgy, hogy a következõ mindig egy fejjel kisebb volt annál, aki mögött állott. A halász odalépett elébe:

- Asszony, hát királynõ lettél?

- Úgy bizony - felelte az asszony -, királynõ vagyok.

Az ember csak állt és nézte, s amikor már jól megnézte, így szólt:

- Szó, ami szó, ugyancsak takaros királynõ vagy! Hanem most aztán már igazán nem kívánunk többé semmit.

- Dehogynem! - tiltakozott a halászné, és egészen elfogta a nyugtalanság. - Unalmas dolog ez, máris alig állhatom. Menj el a csukához, mondd meg neki: királynõ ugyan vagyok már, de most császárnõ akarok lenni!

- Asszony, asszony - csóválta a fejét a halász -, minek lennél te császárnõ?

- Mondom neked, siess a csukához, császárnõ akarok lenni!

- Érts szót - mondta az ember -, már hogyan tehetne téged császárrá a csuka? Császár csak egy van a birodalomban; császárrá még a csuka sem tehet senkit; nem és nem!

- Micsoda?! - rikoltott az asszony. - Én vagyok a királynõ, te meg csak a férjem vagy, mégsem engedelmeskedel? Indulj, egy-kettõ; aki megtesz valakit királynak, megteheti császárnak is! Szedd a lábad; ne is merészelj ellenkezni velem, mert megharagszom!

Mit tehetett szegény feje? Ha kelletlenül is, de csak elindult; tudta, nem tanácsos magára haragítani az asszonyt, különösen most, hogy királynõ lett. De ahogy bandukolt, magában egyre csak azt hajtogatta: "Sehogyan sincs ez rendjén, ez a császárság mégiscsak szemtelenség, ezért végül még a csuka is megharagszik."

Így morfondírozott, míg ki nem ért a tengerpartra. Színfekete volt a víz, sûrû, mint az olaj, háborgott erõsen, hányta a tajtékot, s olyan forgószél nyargalászott rajta, hogy csak úgy kavargott. A halász megijedt; megállt a parton, aztán vonakodva, félõsen rákezdte:

Tiki-toka-terelõ,
csuka koma, jer elõ,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.

- Jaj, kedves csuka, császárnõ akar lenni a feleségem!

- No, csak menj haza szépen, máris az.

Az ember hazament; hát ott áll elõtte egy gyönyörûséges palota csiszolt márványkõbõl, alabástrom szobrokkal, aranycirádákkal. A kapu elõtt katonák meneteltek, pergett a dob, rárivallt a trombita, harsogtak a kürtök. Odabent pedig úgy sürögtek-forogtak a bárók, grófok, hercegek, mintha csak inasok volnának; hajbókolva tárták ki elõtte a színarany ajtót. A halász belépett: ott ült a felesége egyetlen aranytömbbõl kifaragott trónusán, volt az vagy két méter; fején háromrõfnyi, briliánsokkal, kárbunkulusokkal ékes korona; egyik kezében a jogar, a másikban az országalma, mellette kétoldalt két sorban a válogatott testõrök, minden következõ kisebb az elõtte állónál, a legelsõ kétméteres óriás, a legutolsó meg parányi törpe, akkora, mint a kisujjam. S elõtte fejedelmek és hercegek, seregestül. A halász elámult:

- Asszony, hát császárnõ lettél?

- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.

A halász meg csak állt és nézte, aztán amikor már jól megnézte, így szólt: - Szó, ami szó, asszony, ugyancsak takaros császárnõ vagy!

A feleség azonban ráripakodott:

- Mit bámészkodol itt?! Császárnõ vagyok, az igaz, de most már pápa akarok lenni! Eredj a csukához, mondd meg neki!

- Asszony, asszony, mi minden nem akarsz te lenni? - kérdezte megrökönyödve a férje. - Pápa nem lehetsz, pápa csak egyetlenegy van az egész világon! Hogy is gondolsz ilyet?!

- Hallod-e, ember, ne vitatkozzál velem; kotródj szaporán a csukához, mert nekem még a mai napon pápának kell lennem!

- Nem és nem - tiltakozott a halász -, én ezt meg nem mondom neki, ez mégiscsak sok, pápának igazán nem tehet meg!

- Ne locsogj itt összevissza! - rivallt rá az asszony. - Ha megtett császárnak, megtehet pápának is. Különben pedig jegyezd meg magadnak: én vagyok a császárnõ, te meg csak a férjem vagy, azt teszed, amit mondok!

Mit volt mit tennie szegény halásznak? Egészen elkeseredett, de azért elindult; hanem útközben úgy félt, hogy össze-összekoccant a foga, s már-már úgy érezte, tüstént összerogy.

Egyszerre rettenetes szél kerekedett, fekete felhõk rohantak az égen, besötétedett, mintha már öreg este volna, nyögtek a lombok, fölcsapott a víz, zúgott, mintha forrna, neki-nekirontott a partnak; tajtékzott a sziklákon. messze vészjeleket adtak a hajók; mint a dióhéjat, ugráltatták, táncoltatták õket a hegynagyságú hullámok. Csak a mennybolt közepén derengett még egy tenyérnyi kékség, körös-körül azonban úgy vöröslött az ég, mint a legvadabb viharban. A halász csüggedten megállt a parton, és reszketve rákezdte:

Tiki-toka-terelõ,
csuka koma, jer elõ,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.

- Jaj - nyögte a halász -, pápa akar lenni!

- No, menj csak haza szépen, máris az.

Hazament a halász, nagy-nagy templomot talált a kastély helyén s körülötte sok fényes palotát. Áttört a tömegen; hát odabent ezer meg ezer gyertyaszál égett, s a nagy fényességben színarany ruhában ott ült egy magasságos nagy trónuson az asszony, hármas aranykorona a fején, körülötte a papság, kétoldalt meg szép sorjában gyertyák füzérben, a legnagyobb, akár egy torony, a legkisebb, akár egy kicsi mécses. Császárok, királyok hódoltat. elõtte térdre borultak, úgy csókolták meg a cipõje csücskét.

- Asszony - szólt az ember, mikor végre odaért elébe -, hát pápa lettél.

- Igen - felelte az asszony -, az vagyok.

A halász megállt elõtte, és jól megnézte magának; de az olyan volt, mintha a fényességes napba nézett volna. Mikor már eleget nézte, azt mondta:

- Szó, ami szó, anyjuk, ugyancsak takaros pápa vagy!

De az asszony csak ült mereven, mint a faszent, meg se rebbent, meg se moccant.

- Most aztán nyughass már - mondta az ember -, pápa vagy, ennél több úgysem lehetsz már!

- Ezen majd még gondolkodom - felelte az asszony.

Azzal aludni mentek. De a halászné, ha már pápa volt is, csak nem nyughatott, csak nem is alhatott. Míg az ura békében szendergett az aznapi sok lótás-futás után, õ a szemét sem hunyta le, hanem csak dobálta magát egyik oldaláról másik oldalára egyre azon rágódott; mi lehetne még. De hiába, semmit nem tudott kitalálni. Közben megvirradt; világosodni kezdett az ég, sötétkékbõl halványkék lett a színe, az alja meg aranyossárga; aztán egyszerre megjelent a láthatár alján a kelõ nap lángvörös korongjának a csücske. Lassan, méltóságteljesen emelkedett mind följebb és följebb a sugárzó égitest egyszerre csak teljes pompájában fölragyogott, elvált a földtõl, és elindult diadalmas égi útjára.

A halászné fölült az ágyában, s úgy nézte a napkeltét, mint akit megbabonáztak.

- Hej - sóhajtotta -, most már nincs más vágyam, csak az, hogy én engedjem fel az égre a napot meg a holdat!

Jól oldalba bökte az urát a könyökével.

- Ember, ébredj, öltözz gyorsan, szaladj a csukához! Én akarok lenni az Úristen!

A halász még egészen bódult volt az álomtól, mégis úgy megijedt, hogy azon nyomban kiesett az ágyból. Azt hitte, rosszul hallott; a szemét dörgölve kérdezte:

- Mit beszélsz, anyjuk?

- Azt hogy én akarok lenni az Úristen, én akarom fölengedni a napot meg a holdat az égre!

Közben olyan komiszul mérte végig az urát, hogy annak a torkán akadt a tiltakozás.

- Ne mamlaszkodjál! - sürgette a halászné. - Ugorjál mert baj lesz!

Szegény ember térdre esett elõtte, összetette a kezét úgy könyörgött neki.

- Jaj, anyjuk, ezt mát igazán nem teheti meg a csuka! Kérlek, szállj magadba, érd be a pápaságoddal!

Az asszony kiugrott az ágyból, elkezdett föl-le szaladgálni a teremben, haját tépte, tombolt, esztelen dühében vadul visítozta:

- Nem bírom ki! Nem bírom ki! Takarodj!

Szegény halász fölrántotta a nadrágját, s futott a tengerhez, mint akit hét ördög kerget.

Odakint olyan vihar dühöngött, hogy a jámbort majd leverte a lábáról. Házakat döntött össze, fákat csavart ki, meglódított egy-egy mázsás sziklát, s irtózatos robajjal belegörgette a tengerbe. Az ég szurokfekete volt; villámlott, mennydörgött szüntelenül. A tenger meg úgy harsogott óriási tajtékos hullámaival, hogy szegény halász majdnem megsüketült. Megállni nem tudott, mert az orkán elsodorta volna; lehasalt hát a víz szélén, és vacogó foggal elrebegte a mondókáját:

Tiki-toka-terelõ,
csuka koma, jer elõ,
ami van, az nem elég,
mást akar a feleség.

- No, mit akar hát? - kérdezte a csuka.

- Jaj - nyögte a halász - õ akar lenni az Úristen!

- Hát akkor menj csak haza szépen, ott ül megint az asszony a halászkunyhóban.

Azóta is ott ülnek.