Mesék

Jakob és Wilhelm Grimm: Hófehérke

Tél volt, kiszakadt a felhõk dunnája, sûrûn hulltak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták szép fehér takaróval a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszercsak megszúrta a tûvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belõle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kerten a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában: "Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében."

Nem sokkal ezután lánya született, fehér volt a bõre, mint a hó, piros az arca, mint a vér, fekete a haja, mint az ébenfa. El is nevezték Hófehérkének. S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt.

Mikor a gyászév letelt, a király új feleséget hozott a házhoz. Szép asszony volt az igaz, de olyan büszke, olyan kevély, sehogyan sem tûrhette, hogy valaki szebb legyen nála. Volt egy varázstükre, azt minduntalan vallatóra fogta:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

Ilyenkor a tükör mindig azt felelte:

Úrnõm, nincs a világnak
szebb asszonya tenálad.

Erre aztán a királyné sem aggodalmaskodott tovább, mert tudta, hogy a tükre nem mond mást, mint színtiszta igazságot.

Telt-múlt az idõ, esztendõ esztendõre. Hófehérke nõtt, növekedett, és hétéves korára olyan szép lett, mint maga a ragyogó nap, szebb még a szépséges királynénál is. Ez eleinte nem sokat törõdött a mostohalányával, hanem egyszer aztán gyanút fogott, bezárkózott a szobájába, elõvette a tükrét, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör ezúttal nem úgy felelt, ahogyan a királyné szerette volna, hanem azt mondta:

Szép vagy, úrnõm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.

A királyné kékre-zöldre vált az irigységtõl, s attól fogva egyre abban fõtt a feje, hogyan pusztíthatná el Hófehérkét. Nem volt többé se nappala, se éjjele, egészen belesápadt a sok emésztõdésbe, úgyhogy napról napra fogyatkozott a szépsége. Egyszer aztán, mikor az ura az országot járta, maga elé hívatta bizalmas udvari vadászát, és ráparancsolt:

- Vidd ki azt a gyereket az erdõbe, látni sem akarom többé! Öld meg, és bizonyságul hozd el nekem a szívét!

Másnap a vadász, mintha csak sétálni készülne, magával hívta Hófehérkét. A lányka örömest vele ment, mert szerette az erdõ virágait, a madarak muzsikáját s a lepkék tarka táncát a lombon átszitáló fényben. Mind beljebb és beljebb mentek, míg egy tisztásra nem értek; ott megálltak, s a vadász elõvette a kését, hogy megölje Hófehérkét. De a lányka könyörgésre fogta a dolgot:

- Kedves vadász, kérve kérlek, hagyd meg az életemet; úgy eltûnök ebben a rengetegben, híremet sem hallják többet!

A vadász megszánta, és útjára engedte.

- Menj csak, szegény kislány! - mondta, és gondolatban hozzátette: "Hamarosan úgyis fölfalnak a vadállatok." De azért nagyon megkönnyebbült a szíve, hogy nem neki kellett egy ilyen szép teremtésnek a vérét kiontania. Éppen arra szaladt egy vadmalac, azt megfogta, leszúrta, kivágta a szívét és hazavitte bizonyságul a királynénak. Annak erre egyszeriben megjött a kedve, mert hát azt hitte, Hófehérke nem él már.

Szegény lányka pedig ment, ment tovább, egyes-egyedül az úttalan rengetegben. A fák közt mind sûrûbb lett a homály, neki pedig egyre jobban elszorult a szíve félelmében. Ahogy az árnyak ingtak: mintha óriások fenyegetnék; ha levél rezzent: mintha mohó szemek lesnének utána a lombból. Ág reccsent a lába alatt; õ megijedt tõle, futásnak eredt. Szaladt árkon-bokron át, fészkükre tért madarakat, odvukba bújt állatokat riasztott föl; ha gally suhintott a vállára, ha inda akaszkodott a szoknyájába, úgy megrettent, majd elállt a szívverése. Végre ritkult kissé az erdõ, s õ egy parányi tisztáson kis házikót pillantott meg a homályban. Egyszeriben megkönnyebbült, összeszedte maradék erejét, odaszaladt a kis házhoz, és belépett.

Odabent parányi volt minden, de olyan tiszta, olyan takaros, hogy azt el sem lehet mondani. A szoba közepén terített asztalka állt, az asztalkán hét tányérka, s mindegyik mellett kicsi kanál, kicsi kés, kicsi villa, pohárka. A fal mellett hét ágyacska, minden ágyon habfehér terítõ.

Hófehérke nagyon megéhezett, nagyon megszomjazott; leült a kis asztalhoz, s már-már nekikezdett a falatozásnak; hanem akkor arra gondolt: az, akinek õ megeszi a vacsoráját, az bizony éhen marad ma este. Ezért hát sorra mind a hét tányérkából evett egy kevés fõzeléket, hozzá mind a hét szelet kenyérkébõl tört egy csipetnyit, és rá mind a hét pohárkából ivott egy csöpp bort. Aztán, mert nagyon fáradt volt, le akart feküdni. Csakhogy az egyik ágyacska túl keskeny volt neki, a másik meg túl rövid; egyiket a másik után próbálta ki, míg aztán a hetedikben végre kényelmesen el tudott helyezkedni. Letette a fejét a kicsi párnára, és nyomban elaludt.

Odakint lassan leereszkedett az este. Csillagok lobbantak az égen, de mintha lent a földön a hegyoldalon is csillagok mozognának, hét imbolygó kicsi csillag, libasorban. Hét parányi bányászlámpa volt az, fényüknél hét kis törpe tartott hazafelé vidáman a leszálló éjszakában. Ott laktak a tisztás szélén a házikóban; kora reggel útra keltek, napestig dolgoztak, ércet bányásztak a hegyekben s este aztán vállukra vették a szerszámukat, és víg nótaszóval hazatértek. Így éltek ott békességben, ki tudja, mióta. Soha nem háborgatta õket senki, soha nem zavarta meg semmi az életük rendjét.

Ma azonban, ahogy a házukba beléptek, a hét kicsi lámpa világánál nyomban észrevették, hogy valaki járt ott: nem találták a szobácskát olyan rendben, amilyenben reggel hagyták. Futkostak, nézegettek, tanakodtak; egyszercsak az elsõ felkiáltott:

- Ki ült a székecskémen?

S a második:

- Ki evett a tányérkámból?

A harmadik:

- Ki csípett a kenyérkémbõl?

A negyedik:

- Ki csent a fõzelékembõl?

Az ötödik:

- Ki használta a kis villámat?

A hatodik:

- Ki vágott a kis késemmel?

A hetedik:

- Ki ivott a pohárkámból?

Akkorra az elsõ törpe már azt is észrevette, hogy az ágya közepén kis gödröcske mélyül. Nosza, fölkiáltott:

- Ki feküdt az ágyacskámban?

Mind összeszaladtak, mind azt kiabálták:

- Az enyémben is feküdt valaki!

- Az enyémben is!

És forgatták a párnájukat, emelgették a takarójukat, még az ágy alá is bekukkantottak, úgy keresték az idegent, míg a hetedik ágyban föl nem fedezték Hófehérkét. Ott feküdt, ott aludt édesdeden. Bõre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; olyan gyönyörû volt, hogy a törpéknek még a lélegzetük is elakadt az álmélkodástól, ahogy tetõtõl talpig végigjáratták rajta a lámpásuk fényét.

- Egek ura - rebegték -, de tündérszép gyermek!

Hagyták, hadd aludjék; lábujjhegyen jártak-keltek, csöndben költötték el a vacsorájukat, aztán lefeküdtek, hat a maga megszokott helyére, a hetedikkel pedig mindegyik megosztotta egy-egy órára az ágyacskáját.

Másnap reggel, ahogy fölébredt, Hófehérke hét csodálkozó kis törpét pillantott meg az ágya körül. Nagyon megijedt tõlük, de azok olyan szelíden, olyan barátságosan mosolyogtak rá, hogy csakhamar megnyugodott.

- Hát te ki vagy, mi vagy? Mi a neved? Hogy kerültél a házunkba? - kérdezgették.

Hófehérke sorjában mindent elmesélt nekik: hogy hogyan akarta elemészteni a mostohája, hogyan szánta meg és engedte útjára az irgalmas vadász, hogyan maradt magára a rengetegben, s hogyan futott szívszakadva a vadonban, míg végül rá nem bukkant erre a házikóra. A törpék nagy figyelemmel hallgatták, s mikor a történetnek vége szakadt, tanakodtak egy kicsit egymás közt, aztán elõállt a legidõsebbik, és így szólt:

- Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, fõzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod.

Hófehérke megörült az ajánlatnak, megköszönte a törpék jóságát és náluk maradt. Reggel a hét kis bányász kivonult a hegyekbe, a lányka meg nekilátott a munkának: kitakarított, bevetette az ágyakat, megvarrta az elvásott fehérnemût, foltot vetett a kabátkák kikopott könyökére, sütött-fõzött, s mikor este fölhangzott a hazatérõ törpék vidám nótázása, s a hegy lejtõjén föltûnt a hét kicsi lámpa imbolygó csillagfénye, már készen várta õket az ízes, friss vacsora.

- Amióta élünk, soha nem volt ilyen jó sorunk! - mondogatták a törpék, és még a szájuk szélét is megnyalták egy-egy jobb falat után. Bezzeg szerették is, féltették is Hófehérkét, s valahányszor magára hagyták, mindig a lelkére kötötték:

- Óvakodjál a mostohaanyádtól! Hamarosan meg fogja tudni, hogy itt vagy; talán máris tudja, talán máris rosszat forral ellened. Vigyázz, be ne engedj senkit a házba, ha mi nem vagyunk itthon!

A törpék jól sejtették a dolgot. A gonosz királyné ugyanis egy szép napon megint elõvette a varázstükrét. Nem mintha félt volna, hogy valaki szebb lehet nála a világon, hanem mert hiú volt, és szerette hallani, ahogy a tükör a szépségét dicséri. Föléje hajolt hát, belemosolygott, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnõm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné úgy megrémült, majd kiejtette a tükröt a kezébõl. Haragjában nyomban a vadászt hívatta, hogy elõbb kivallassa, aztán meg a fejét vétesse, amiért életben hagyta Hófehérkét; hanem annak hûlt helye volt már az udvarában: elunta gonosz úrnõjének sok kegyetlen szeszélyét, s elszegõdött máshová.

A királynét csak annál jobban emésztette a méreg. Dúlva-fúlva járt a palotában, szolgálónak, komornának nem volt tõle maradása. Se látott, se hallott, egyre csak azon töprengett, hogyan pusztítsa el Hófehérkét, mert hát tudta: addig egy pillanatra meg nem nyugszik a lelke az irigységtõl; amíg nem õ lesz a legszebb a világon. Végül is kieszelt valamit. Bezárkózott a belsõ szobájába, bekente hamuval az arcát, befestette szürkére a haját, levetette szép királynõi ruháját, és mindenféle hitvány göncöt aggatott magára, a nyakába akasztott egy ládikót, és kendõt kötött a fejére, senki nem ismerhetett rá, mindenki házaló vénasszonynak nézte volna. Így indult útnak a hegyen át a hét törpe házához.

- Selymet, bársonyt vegyenek! - kiáltotta és bekopogtatott.

Hófehérke kikukkantott az ablakon.

- Jó napot, nénikém! Mi van eladó?

- Szép portéka, jó portéka, selyemöv, bársonyöv, amilyen színût csak akarsz, lelkecském! - szíveskedett a vénasszony, és mindjárt elõ is vett a ládikájából egy bársonyövet.

Hófehérkének tetszett a sok színes holmi; azt gondolta magában: "Ezt a derék asszonyságot igazán beengedhetem." Eltolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót. A vénasszony bement, kirakta az asztalra az áruját, és míg Hófehérke válogatott az övek közt, vizsga szemmel körülkémlelt, hogy valóban egyedül vannak-e a házban. A lányka nézegette az öveket, kendõket, szalagokat, egyik jobban tetszett neki, mint a másik, nem tudta, melyiket válassza.

- Nem így kell azt, édes lelkem - hízelgett a vénasszony -, föl kell próbálni, hadd lássuk, melyik illik a legjobban a ruhádhoz!

Fogott egy hímes selyemövet, rápróbálta a lányka derekára.

- Ugye, milyen pompás? - mondta kacagva, azzal rántott egyet az övön, meghúzta, gyorsan megcsomózta, s úgy elszorította vele Hófehérke vékony derekát, hogy szegény lánynak elakadt a lélegzete. Elsápadt, és összeesett, mintha már nem is lenne benne élet.

- No, te sem vagy már a legszebb, legföljebb csak voltál! - mondta a vénasszony elégedetten, és újra kacagott egyet, de az a kacagás olyan volt, mint a holló károgása. Még egyszer végigmérte az élettelenül heverõ lánykát, és kisietett a házból.

Alkonyatkor hazatértek a bányából a törpék. Majd a földbe gyökerezett a lábuk a rémülettõl, amikor meglátták a földön Hófehérkét. Egy percig moccanni sem tudtak, aztán lámpát, szerszámot ledobtak, odaszaladtak hozzá, szólongatták, élesztgették, de hiába: a lányka meg sem rebbent; mintha meghalt volna.

Akkor a törpék gyöngéden fölemelték, hogy ráfektessék az ágyára; ketten a vállánál, ketten a derekánál, ketten a lábánál fogták, a hetedik meg a fejét tartotta nagy óvatosan. Ahogy így vitték, az egyik kis törpe egyszercsak észrevette rajta az idegen selyemövet.

- Oda nézzetek! - kiáltotta. - Elkötötték a derekát!

Gyorsan letették az ágyra, szaladtak ollóért, késért, elvágták az övet, s lám: Hófehérke pihegni kezdett, lassan visszatért belé az élet; kinyitotta a szemét, fölült az ágyon, és csodálkozva kérdezte, mint aki mélységes mély álomból ébred:

- Hol vagyok?

- Itt vagy nálunk! - felelték a törpék örvendezve, hogy végre hallják a hangját. - De hát mi történt veled, amíg mi oda voltunk?

Hófehérke elmondta nekik, hogyan kopogtatott be hozzá a vénasszony, hogyan rakta ki, hogyan kínálgatta a portékáját, s hogyan próbálta rá a selyemövet a derekára; de többre nem emlékezett.

- Az a házaló vénasszony nem volt más, mint az elvetemült királyné; a gonosz így akarta kioltani az életedet. Most az egyszer kudarcot vallott, de azért aligha fog felhagyni galád szándékával. Légy hát nagyon óvatos: ha nem vagyunk itthon, ne engedj be senkit a házba!

A királyné pedig, ahogy hazaért, ledobálta a gönceit, magára öltötte pompás selyemruháját belenézett a varázstükrébe, és megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

De a tükör most is csak így felelt:

Szép vagy, úrnõm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné felugrott ültébõl, és mérgében majdnem a falhoz csapta igazmondó varázstükrét.

Mikor aztán kissé lecsillapodott az indulata, töprengeni kezdett, forralta magában az egyik gonosz tervet a másik után, míg végül meg nem állapodott a leggonoszabbnál.

Értett a boszorkánymesterséghez, bezárkózott hát a kotyvasztómûhelyébe, tüzet rakott, pépet kavart, és fabrikált egy mérgezett fésût. Mikor azzal elkészült, megint felöltözött vénasszonynak, megint bekente hamuval az arcát, megint befestette szürkére a haját, megint ládikát akasztott a nyakába, de most még sokkal vénebbnek, sokkal törõdöttebbnek látszott, mint a múltkor. Botot fogott a kezébe, és mintha hibás volna a lába, sántikálva indult a hegyen át a hét törpe háza felé.

Ahogy odaért, felnyitotta a nyakba való ládikája tetejét, és sipítozva kínálni kezdte a portékáját.

- Csatot, gombot, fésût vegyenek!

Hófehérke kiszólt az ablakon:

- Menj csak tovább, jó asszony, nem szabad beengednem senkit.

- De megnézni csak megnézheted a portékámat! - mondta a vénasszony. Odabicegett a ládikájával az ablak alá, és mutogatni kezdte az áruját: a fényes gombokat, a csinos csatokat s legvégül a fésût.

- Jaj, éppen egy ilyen fésû kellene nekem! - mondta Hófehérke. - Add csak ide, nénikém!

- Félek, hogy nem adod vissza, történt már velem ilyesmi! - felelte az öreg. - Gyere ki, ha olyan kíváncsi vagy rá.

"Ej - gondolta magában Hófehérke -, ez az együgyû öregasszony csak nem árthat nekem!" - azzal kinyitotta az ajtót. A vénasszony odatipegett, de minden lépésnél szisszent egyet, mint akinek nagyon fáj a lába. "Mégsem engedhetem, hogy ez a szegény anyóka itt álljon a küszöbön" - gondolta Hófehérke, és behívta az öreget: üljön le, pihenje ki magát, mielõtt továbbmegy. És közben a fésûre is megalkudtak.

- Jó vagy hozzám, kislányom - mondta akkor a vénasszony -, jóval akarok fizetni érte. Nagy gond lehet neked minden reggel ez a sûrû hajad; gyere ide, hadd fésüljelek meg egyszer rendesen, amíg itt üldögélek.

Hófehérke leült egy zsámolyra az öregasszony lábához, és odatartotta neki a fejét. De alig merült a fésû ébenfekete hajába, hatni kezdett a méreg és a lányka eszméletlenül hanyatlott a földre.

Éles hollóhangján nagyot kacagott a gonosz királyné, és elégedetten dörzsölte a kezét.

- No, te világszépe, most aztán megjártad! - mondta kárörömmel, és kisietett a házból.

Csakhamar hazajöttek a bányából a törpék; meglátták a földön Hófehérkét, és tüstént tudták, hogy megint a mostohaanyja járt ott. Nosza, keresni, kutatni kezdtek; megtalálták a hajában a mérgezett fésût, fogták, tûzbe dobták; mire elégett, Hófehérke is magához tért ájultából. Elmondta, mi történt vele, a törpék pedig újra a lelkére kötötték, ki ne nyissa többé senkinek az ajtót.

A királyné meg, ahogy hazaért, éppen csak ledobálta magáról a gönceit, máris elõvette a tükrét.

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig azt felelte:

Szép vagy, úrnõm, de tudd meg:
Hófehérke százszor szebb.
Hegyek között él magában,
a hét törpe házában.

A királyné tetõtõl talpig reszketni kezdett mérgében; rikácsolt; csapkodta, ami a keze ügyébe akadt; még a tájékára sem mert menni senki a szobájának. Tombolt vagy egy fél napig; akkor eltökélten azt mondta: "Hófehérkének pedig meg kell halnia, akár az életem árán is!"

Túl a boszorkánykonyháján volt a királynénak egy még titkosabb kis kamrája, abban tartotta a legöldöklõbb mérgeket, ott készítette elõ legfélelmesebb fondorlatait. Parancsba adta az udvari népnek, hogy senki ne merje háborgatni, hozatott magának egy hibátlan, szép almát a királyi kert legszebb almafájáról, és bezárkózott vele ebbe a titkos kamrájába. Ott nekiült a munkának, dolgozott egész nap, egész éjjel, fölhasznált minden fortélyt, összeszedte minden tudományát, s addig föl se kelt a boszorkányasztala mellõl, míg az alma piros felét át nem itatta gyilkos méreggel. Akkor aztán felöltözött almaárus menyecskének, kosarat vett a karjára, telerakta almával, legtetejére rátette a legszebbiket, a mérgezettet, s így indult a hegyen át a hét törpe házához.

Mikor odaért, nagy hangon rákezdte:

- Édes almát vegyenek! Szép almát vegyenek!

Hófehérke kinézett az ablakon, megtetszett neki a szép gyümölcs, s ráadásul a menyecske olyan barátságosan kínálgatta, hogy azt nem lehetett szó nélkül megállni.

- Venni vennék - mondta -, de nem szabad senkit beengednem, a hét törpe megtiltotta.

- Ha nem veszel, nem veszel - rántott egyet a vállán a parasztasszony -, kapok én elég vevõt az almámra! De hogy te se búsulj, nesze, ezt a legszebbiket neked adom, kóstold meg!

Hófehérke már-már kinyúlt érte, de nyomban vissza is kapta a kezét.

- Nem - mondta -, semmit nem szabad elfogadnom.

- Ejha - kiáltott a menyecske -, de kurta pórázon tartanak a gazdáid! Talán csak nem attól féltenek, hogy valaki megmérgez? No, hogy megnyugtassalak, ezt a fakó felét majd megeszem én, és a piros meg legyen a tiéd.

Azzal kettészelte az almát, a fehér felét megtartotta magának, a pirosat meg odaadta Hófehérkének.

Hófehérke nézegette, forgatta a pirospozsgás fél almát, szerette volna is, meg nem is; de mikor hallotta, milyen jóízûen harsan a gyümölcs friss húsa a menyecske foga alatt, õ sem tétovázott tovább, szájához emelte és beleharapott. S abban a pillanatban holtan esett össze.

A királyné gonosz károgással, hosszan fölkacagott:

- Fehér voltál, mint a hó, piros voltál, mint a vér, fekete voltál, mint az ében, de most már a törpék sem tudnak lelket verni beléd!

Sarkon fordult és elindult; oly sebesen járt, mint a szél, a kendõje úgy lobogott, mint a holló szárnya; s mintha vihar tépné õket, zúgtak, nyögtek nyomában az erdõ fái. Otthon át sem öltözködött, szaladt egyenesen a tükréhez:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

És a tükör végre azt felelte:

Te vagy, úrnõm, a legszebb.

Erre aztán a királyné irigy szíve is megnyugodott, ha az irigy szívnek egyáltalán lehet nyugovása.

Este a törpék hazatértek a hegyekbõl, s ott találták Hófehérkét a földön. Tüstént tudták, hogy megint a gonosz mostoha járt itt. Keresték, kutatták, nincs-e valami mérgezett holmi rajta, meglocsolták az arcát friss vízzel, élesztgették, költögették, de hiába. Nem használt semmi: Hófehérke most igazában meghalt.

Akkor a törpék felravatalozták, mind a heten körülülték, s három napon, három éjen át siratták. Negyednap lett volna a temetés; de Hófehérke a negyedik nap reggelén is éppen olyan szép volt, mint életében, bõre, mint a hó, arca, mint a vér, haja, mint az ében; mintha csak mélységes-mély álmot aludnék a fehér virágos ravatalon. A gyászoló kis törpék lábujjhegyen jártak körülötte, mintha félnének, hogy felzavarják; meg-megálltak, hosszan elnézték, s végül az egyik azt mondta:

- Nem, ezt a gyönyörû lányt nem temetjük el a csúnya fekete földbe!

Hófehérkét üvegkoporsóba fektették s arra aranybetûkkel ráírták a nevet, meg hogy aki benne pihen, királylány volt; aztán kivitték a hegyre, egy tisztáson letették egy pázsitos halomra, és búcsút vettek tõle. De attól fogva csak hatan jártak a bányába, mert egyikük mindig ott õrködött a tisztáson, és vigyázott az üvegkoporsóra. Az erdõbõl õzikék és mókusok jöttek a koporsóhoz, a tisztás körül a fákon pedig ott rostokolt egy bagoly meg egy holló meg egy gerle; gyászolták Hófehérkét, akinek még mindig olyan volt a bõre, mint a hó, olyan az arca, mint a vér, és olyan a haja, mint az ében.

Így telt-múlt az idõ, nyárra tél, télre nyár, a lombok lehulltak meg újra kizsendültek, a fészkekben madárfiókák csivogtak, és zsenge kis õzgidák dörzsölgették bársonyos nyakukat a vén tölgyek derekához. És egyszer egy ilyen tavaszi napon egy királyfi vetõdött az erdõbe. Addig-addig bolyongott, míg ki nem bukkant a tisztásra, ahol Hófehérke pihent az üvegkoporsóban. Elolvasta az aranybetûs felírást, aztán leült egy kidõlt fatörzsre, és csak nézte, nézte a szépséges halottat. Ott ült, amíg le nem szállt az este, akkor bekopogtatott a törpék házába, és szállást kért tõlük éjszakára. Azok szívesen befogadták, megkínálták vacsorával is, de a királyfinak nem volt kedve enni, csak ült szótlanul, maga elé meredve, mint akinek a szívét nyomja valami.

Végül aztán rászánta magát, s így szólt a törpékhez:

- Adjátok nekem ezt a koporsót. Megfizetek érte!

- De mi a világ minden kincséért sem válunk meg tõle! - felelték a törpék.

- Hát ha pénzért nem adjátok, adjátok nekem ajándékba - kérte a királyfi -, mert én nem tudok úgy élni tovább, hogy ne lássam mindig Hófehérkét.

Olyan esengve, oly búsan kérte, hogy a törpéknek végül is megesett a szívük rajta, nekiadták a halott Hófehérkét.

Akkor a királyfi elõszólította a szolgáit, és megparancsolta nekik, vegyék vállukra, s úgy vigyék haza kastélyába a koporsót. Azok meg is indultak vele, s amint vitték, egyikük egyszercsak megbotlott egy cserjeágban. A koporsó megbillent a vállukon, s attól a rázkódástól Hófehérke szájából kifordult a mérges almadarab; mert amikor a gyümölcsbe belekóstolt, túl nagyot harapott, és a falat megakadt a torkán. Szeme felpattant; felemelte a koporsó üvegfedelét, felkönyökölt a selyempárnán, és csodálkozva felkiáltott:

- Hol vagyok?

- Nálam! - felelte boldogan a királyfi. - Te vagy a legdrágább nekem a világon; gyere velem édesapám kastélyába, légy a feleségem!

Kitûzték a lakodalom napját, s arra minden szomszédos ország királyát, királynéját meghívták. Oda készülõdött Hófehérke gonosz mostohája is. Nem tudta, ki lehet a mátka, csak annyit hallott róla, hogy nagyon szép, bõre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ében. Maga sem tudta, miért, valami aggodalom szorongatta a szívét; egyre azon járt az esze, hogyan fogja túlszárnyalni szépségével a menyasszonyt, mert hát amióta Hófehérke meghalt, el sem tudta képzelni, hogy valaki szebb is lehet nála a világon. Soha nem öltözködött még ilyen gondosan, soha ilyen sokáig nem fésülte még a haját, és csak úgy csillogott-villogott rajta a sok drága ékszer.

Elõállt a hatlovas hintó s az udvari népnek szeme-szája elállt az ámulattól, amikor a királyné kilépett a szobájából.

Az gõgös mosollyal pillantott végig rajtuk, de mielõtt beszállt volna a hintóba, még egyszer meg akart bizonyosodni a szépségérõl. Visszament a szobájába, mintha valamit ottfelejtett volna, elõvette fiókjából a varázstükröt, föléje hajolt, megkérdezte:

Mondd meg nékem, kis tükröm:
ki a legszebb a földön?

A tükör pedig így felelt:

Szép vagy, úrnõm, de tudd meg:
a menyasszony százszor szebb.

A királyné átkozódni kezdett, elszorult a szíve, azt sem tudta, hová legyen félelmében. Elõször azt gondolta, el sem megy a lakodalomba, de egy percnyi nyugta sem volt, mindenáron látnia kellett a mátkát.

Ahogy a gonosz királyné a terembe lépett, és megpillantotta Hófehérkét, holtan rogyott össze rettenetes dühében.